Vitray Tamás:
Éltek itten nagyapák

Sorozat a szerző önéletrajzi írásaiból

Éltek itten nagyapák... Ugye, ha nem mondom, akkor is tudnák? No, hiszen nem is ezt jelenti ez a cím. Hogy mit? Hát, hogy ezek közt a mi eleink közt, a sok kis elfelejtett felmenő közt, hány kis-nagyember akadt. Egyről én is elmondok egy rövid történetet.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy egészen kicsike ember. Annyira parányi volt, hogy még én is fejjel magasodtam ki mellette, pedig az nem csekélység. Ez az egészen kicsike ember valahonnan az Alföldről került föl Budapestre. Valamikor a század elején. És beállt nyomdász-inasnak.
Hogyan, hogyan nem, munkahelyén, a Thália Nyomdában nagyon megkedvelték az igyekvő kis inast, és amikor a nyomdát is birtokló Thália Társaság részt vett egy új, peremkerületi kőszínház építésében, majd beindításában, az időközben már segédként is szorgosan tevékenykedő kicsike embert megkérdezték, nem akar-e az új színházban is dolgozni?
- Ugyan mit? - kérdezte az emberke, hisz oda igazán nem kellett nyomdász.
- Hát, valamilyen felügyelőként - mondták neki, és megtették nézőtéri ellenőrnek.
Negyven éven át végezte feladatát az időközben már nem peremkerületi, sőt, nagyon is hírneves és divatos Vígszínházban Kertész bácsi - mert hogy huszonévesen is már így hívták őt színházszerte. Negyven éven át igyekezett minden áldott nap délutánján hazafelé az időközben önálló könyvkötővé lett kicsike ember, hogy csirizes-enyves munkaruhájából elegáns, sötét öltönybe bújva elkocogjon a színházba, s ott apró irodácskájából vezényelje a jegyszedők és ruhatárosok csapatát.
Aztán, úgy 1943 táján fölébe helyeztek egy korábban színházat tán kívülről sem ismerő urat. Majd őt, feleslegesnek minősítve, elbocsátották.

Hatvanévesen, a súlyosan cukorbeteg kicsike ember egy 1945 januári hajnalon, a mellettem lévő ágyon éhen halt.
A nagyapám volt.
Kertész Hermann.

Győri anziksz

Demjén Ferenc - Sz.Koncz István

Valahol réges-régen,
a mesék erdejében,
valahogy elveszett egy szép szó.
Van idő még megtudni,
miért kell azt ellopni,
Mi nekünk drága, másnak olcsó.
A nagyapám fontos embernek számított ebben a városban, talán a legfontosabbak egyikének: molnár volt az egyik gőzmalomban. Mindig jókedvű, mosolygó, és tetőtől-talpig lisztes. Gyakran ott lábatlankodtam nála, különösen, amikor a malom lisztet járt. Kukoricát is darált, mázsáját tizenkét forintért, azt mi is oda szoktuk hordani. Persze, akkoriban még nem volt számítógép, rádiótelefon, autók, tévék is alig... Mindazok a dolgok hiányoztak tehát, amelyekre ma sem volna semmi szükség. Néha éjszakára is ott maradtunk. Az ódon épület ablakaiból gyönyörű kilátás nyílt a csendre.
De később racionalizálták a gazdálkodást, a gőzmalmot fölszámolták - irodaház került a helyére - az én öregemet nyugdíjba küldték, mi pedig mehettünk a kukoricánkkal, ahova akartunk.
Annak idején, amikor a malmot becsukták, a nagyapám még egyszer szépen föltakaríttatott, édesdajkámmal kenyereket süttetett, disznót ölt, csapra vert egy kishordót, megterített egy nagy asztalt, és minden arra járót behívott néhány falatra. Mikorra minden elfogyott, és ő is berúgott hatalmasan, állt a nyitott malomajtóban, és a lebukó téli nap különös fénnyel világította meg bánatos arcát.