Nemzeti ünnepünk:
Március 15.

A Petőfi Irodalmi Múzeum homlokzatán, Budapesten egy Károlyi Mihályt ábrázoló dombormű látható. Tudniillik az épület valaha tényleg az 1918-as Magyar Köztársaság elnökének tulajdona volt. Az első világháború végén itt tartotta első üléseit a Nemzeti Tanács is.

A Polgármester beszéde
a községi megemlékezésen

Ezzel együtt az említett épület története messzebbre vezet bennünket vissza: a ház valamikor Károlyi Györgyé volt. Az 1848-49-es szabadságharc leverése után a hazafias érzelmű grófot csurgói birtokán elfogták, Pestre hurcolták, és az úgynevezett Újépület tömlöcébe zárták. Miközben ő a börtönben kínlódott, Egyetem utcai (ma: Károlyi Mihály utca) palotáját az akkortájt levert forradalmak vérbefojtója, az olaszországi kegyetlenkedéseiről a háta mögött bresciai hiénának nevezett Haynau báró költözött be. Itt írta alá halálos ítéletek sorait, és innen küldött börtönbe úgy öt-hatszáz embert. A sors fintora, hogy itt született az a határozat is, amely Károlyi Györgyre százötvenezer forintnyi hadisarcot és nagyösszegű pénzbírságot rótt ki. A gróf rokonsága nagy nehézségek árán összeszedte a kívánt pénzt - ekkora hadisarc még a Károlyi család életében is a família erejét meghaladó tehertételnek számított. A már nem éppen fiatal szabadságharcos tehát visszatérhetett a palotájába. Még éppen elérték egymást Haynau-al, aki a bejáratnál kezet nyújtott Károlyinak.
- Elfogadom az Ön által fölajánlott parolát - mondta a palota tulajdonosa -, hisz kölcsönösen szállást adtunk egymásnak, ki-ki lehetőségei szerint.
A történészek nem jegyezték föl, hogy a bresciai hiéna miként reagált a gróf megjegyzésére, de tudunk annyit: mindketten elég furcsán, ha szabad így fogalmazni, kegyvesztetten haltak meg.

A szabadságharc túlélői gyanakodva figyelték Károlyit, aki viszonylag rövid börtönbéli tartózkodással megúszta a világosi fegyverletételt követő hónapok bosszúhadjáratát, Haynau pedig túllőtt a célon: kegyetlenkedéseinek híre elterjedt Európában, a császári ház számára is kínossá vált, és a szalonképtelen báró elhagyatva, máig nem pontosan tisztázott körülmények között halt meg - egyes történészek szerint vagy megölték, vagy öngyilkos lett.
Ez lett hát a fene nagy ellentétből, ez lett hát a két szállásadó nagyszabású törekvéseiből.
Magunk is szállásfoglalók és szállásadók vagyunk a mostanság megélt időkben. Európa beköltözik hozzánk, mi pedig nála keressük a helyünket. Az ember néha hajlamos úgy érezni, mintha a vendég ezúttal is többet, jobbat várna tőlünk, és szigorú szabályok alapján ítélkezne. Minden hasonlat sántít, így persze ez is, nem is kicsit, mégis azzal a reménnyel fogadhatjuk a felénk nyújtott kezet, hogy Károlyi György után is jött egyszer csak egy Károlyi Mihály, aki számtalan gondon és megalázó előzményen fölül tudott emelkedni, és európai formátumú politikusként vonult be a köztudatba.
Március 15-e közeledtével tehát ne önmagunkat ünnepeljük, hanem eleinket, akiknek volt bátorságuk Károlyi Györgyökként élni ahhoz, hogy eljöhessen a Károlyi Mihályok kora.
És még egy záró gondolat. Az Európai Unió - meglátjuk, megtapasztaljuk majd, néhányszor igen keserűen - számtalan dolgot számon kér majd rajtunk. Néhányat türelmesebben, néhányat határozottabban, néhányat pedig ultimátumszerűen, követelőzve.
Egy valamiben azonban bizonyosak lehetünk. A szabadságharc szálláscsinálóit nem fogja számon kérni rajtunk az Unió. Magyar március, magyar voltával nem tartozunk elszámolással senkinek.
De csak ez vezethet át bennünket a jövendő századokba.